Újjászülető magyar borok

Világszerte egyre népszerűbbek a hagyományos helyi borfajták, amelyek sehol másutt, csak egy-egy helyen találhatók meg. A borfogyasztás és az idegenforgalom összekapcsolódása Magyarországon is felértékeli az őshonos helyi fajtákat.

Korábban is nagyon változatos szőlő- és borfajták honosodtak meg a Kárpát-medencében, amely pedig a szőlő termeszthetőségének északi határán fekszik. Rendkívül sokféle, de a szőlőtermelésre kiválóan alkalmas itt a talaj, megfelelőek a domborzati viszonyok. Ugyanakkor gyakran szélsőséges különbségeket mutat a hőmérséklet és az éves csapadék. A hagyományos fajták egy része az elmúlt évtizedekben háttérbe szorult, mert a honosított világfajták nagyobb termelési biztonságot, a számukra kialakított borászati technológia jobb minőséget jelentett. Így ma már alig lehet találni például Somlói Juhfarkot, Badacsonyi Kéknyelűt, Izsáki Arany sárfehért. A borfogyasztás és az idegenforgalom összekapcsolódása azonban újra felértékeli a csak egy helyen megtalálható egyedi termékeket – a magyar borvidékeken nemcsak a tájak, fajták, hanem még a nevek is hungarikumok.

Az Izsáki Arany Sárfehér Bor- és Pezsgőrend szakmai konferenciáján a fülöpszállási Biczó Csárdában a résztvevők számba vették azokat a Hungaricum borokat, amelyek a Kárpát-medencéhez kötődnek. Jelenleg még termesztik őket, de egyre kisebb területen, ám feltámaszthatók, sőt, akár prémium kategóriás borok is újra kifejleszthetők belőlük. Az említetteken kívül ebbe a körbe tartozik többek között a Bánáti Rizling, a Pintes, a Kadarka, a Kövidinka, Királyleányka, a Szerémi Zöld, a Sárga muskotály.

Ezek a fajták többnyire azért szorultak ki a termesztésből, mert korábban nem találták meg a piaci versenyképességükhöz szükséges korszerű termesztési és borászati technikákat. Azt mondják a borászok, ha hétfőn bemondja a rádió, hogy szerdán esni fog, a Juhfark, a Sárga muskotály és a Budai zöld szőlőszemei már kedden kirepednek. A Kéknyelű azért szorult háttérbe, mert szüksége van beporzó fajtára. Vannak köztük fagyérzékeny fajták, illetve olyanok, amelyeknek hideg őszökön nem érik be a vesszeje.

Nemcsak az őshonos fajtákat tekinti hungarikumnak a szőlész-borász szakma, hanem azokat is, amelyeket magyar nemesítők magyar területen hoztak létre. Mathiász János Csaba Gyöngye, Szőlőskertek Királynője, Muskotály fajtái, Kocsis Pál Irsai Olivérje, vagy Poczik Ferenc Pannónia Kincse nevű csemegeszőlője e csoport legismertebb képviselői. Vannak már nemesített rezisztens szőlőfajták – a Bianca, a Kunleány és a Zalagyöngye – ezek nagy termésbiztonságú, környezetkímélő fajták, de a borászat egyelőre nem tudja kihozni a bennük rejlő élvezeti értékeket. A Zalai borvidéken otthonos Pintessel már nagyon jó eredményt értek el a hiperredukciós és áztatásos erjesztéssel.

Az előadók – elsősorban szőlészeti és borászati kutatóintézetek munkatársai – saját maguk számára is perspektivikus feladatot látnak a Hungaricum borfajták korszerűsítésében. A jelenlévők egyetértettek abban, hogy – különösen a borturizmusban és az országimázs-teremtésben - nagyon nagy szerepük lehet az egyedi tájfajtáknak, ha megteremtik a termés biztonságát, és a korszerű borászati technikákkal kiemelik a bennük lévő élvezeti értékeket.

NÉPSZABADSÁG